Van valami megmagyarázhatatlan őserő abban, ahogyan az ihletett festék a vászonhoz ér.
Manajló András (nemzetközi művésznevén Andrew Manaylo) festészete pontosan ezt a
nyers, mégis poétikus energiát ragadja meg, így a művészete egy folyamatos, szenvedélyes
párbeszéd a teremtett világgal, valamint a belső, láthatatlan valósággal.
Manajló András 1970-ben született Ungváron, egy olyan családba, ahol a művészet nem
egyszerűen hivatás volt, hanem anyanyelv. Nagyapja, Manajló Fedor a kárpátaljai festőiskola
– és a „Kárpáti Barbizon” – egyik alapítójaként a régió vizuális identitásának megteremtője
volt, édesapja, Manajló Iván pedig szintén eszerint a gondolatiság alapján alkotott. A
kárpátaljai festőiskolára jellemző optimista szemlélet, a tiszta, intenzív színek iránti vonzalom
már a kezdetektől a sajátja volt, ugyanakkor a tudásvágy a legnevesebb intézmények felé
hajtotta. A pályája korai szakaszában a biztos akadémiai tudás kristályosodott ki, majd
figurális korszakában az anatómiailag hibátlanul megformált nőalakok, a mozdulatba
merevedett, éteri balett-táncosok és a vágtázó, porfelhőt kavaró lovak uralták a vásznakat.
Ám már ekkor is érezhető volt, hogy az alkotót nem a puszta fotó-realisztikus leképezés
érdekli: a forma nála sosem volt végcél, csupán egy eszköz ahhoz, hogy a mozgást, a belső
dinamikát és a felszín alatt feszülő energiákat megmutassa. A figurák az évek múlásával
lassan olvadni, oldódni kezdtek, utat engedve a színek, a fények és a ritmusok teljes
autonómiájának.
Amikor a formai kötöttségek végképp lefoszlottak róla, Az alkotó eljutott az absztrakt
expresszionizmus tiszta, elementáris erejéig. Vásznaira a festék sokszor sűrűn, szabad,
lendületes, szinte viharos ecsetvonásokkal kerül fel. A színek tombolnak, egymásba
csapnak, majd hirtelen megnyugszanak. Ez a spontán, mélyen emocionális festésmód azt a
ritka lüktetést hozza létre, amely mintha folyamatosan lélegeztetné, mozgásban tartaná a
képet. Ahány ember áll a vászon előtt, annyiféle belső rezdülés – öröm, vágyakozás,
melankólia vagy épp letaglózó szenvedély – tükröződik vissza. A művész azokat a finom,
megfoghatatlan emberi tapasztalásokat (valamiféle „lélekhangokat”) fordítja le, amelyekre
nincsenek szavaink, csak színeink és textúráink. Manajló András számára sorsfordító volt a
Francia-Olasz Riviérán tett hosszabb utazása, amely a mediterrán világ melegét, a Côte
d’Azur kristálytiszta, fényjátékban vibráló tengerét és az ottani életigenlő könnyedséget hozta
el a művészetében egy izgalmas új fejezetként.