Boldit, a művészt és vele együtt művészetét is 2011-ben, egy forró nyári napon ismertem meg. Enrico
Pezzica, egy mindkettőnk alkotásai iránt érdeklődő műgyűjtő mutatott be minket egymásnak, amikor
meglátogattak olaszországi műtermemben, Molicciarában.
Már az első pillanatban megéreztem, hogy Boldi szobrászatának geometriája az értelem és érzelem
egyensúlyának kereséséből táplálkozik.
Az emberi alakok alapvető geometriai alakzatokba történő tömörítése egyrészt utal a letisztult
formákban testet öltő szobrászat igényére, másrészt kifejezésre juttatja a szigorú racionalitással uralt
érzelmek erősségét. A fantázia és az értelem érzékeny összhangja valódi egyensúlyt teremt anélkül,
hogy elveszne a művész alkotóénjének elsődleges ereje.
Henri Matisse szerint a racionalitást részesítjük előnyben az érzelmek rovására, a tökéletes egyensúly
megteremtése érdekében.
A magyar szobrász művei egyszerűek és letisztultak, ellentétben a bonyolult és kiforratlan
alkotásokkal. Az alkotási folyamat során a művész óvakodik attól, hogy műve zavarossá váljon, hiszen
célja a letisztult, lényegi szobrászat megteremtése, ami segíti a formális ellentmondások feloldását, és
ami tisztán és világosan szeretné közvetíteni világképét.
Boldi művészete az emberi testet nem a pszichológia irányából közelíti meg, inkább szintetizál és
egyszerűsít. Egyfajta ferences egyszerűséggel összegzi az eszmény és a finom érzékiség keresését,
amit oly mértékig kimunkált és lecsiszolt felületekkel fogalmaz meg, hogy azok a szemlélőt az
alkotások megtapintására ösztönzik.
A bronz és márvány megmunkálásánál a szobrász kihasználja a felhasznált anyagok érinthetőségét és
fényhatását. Művei jelentősek és sugárzóak, alkalmasak világképének közvetítésére. Világszemlélete
nem csupán a világról vallott felfogását tárja elénk, hanem azt az álmot is, ami végigkíséri a művészt
életútján. Mint ahogy Friedrich Hölderlin (1770-1843) fogalmazott: „Ó Isten az ember, amikor
álmodik – koldus, amikor gondolkodik.”
Miután Boldi arra kért, hogy írjak néhány gondolatot a művészetéről, becsuktam a szemem és
felidéztem magamban a szobrait. Olyan érzésem volt, mintha lassan, gondosan egy filmet elemeznék,
ahol az egymást követő képkockák sora egyetlen dologról mesél: a művész belső álmáról.

Jimenez Deredia
Mollicciara (Olaszország), 2016. 10. 04.